Egy parazita levele

Az a megaláztatás, amelyben részem van nap mint nap, a családom életének felforgatása és biztos megélhetésének elvétele aránytalanul csekélynek tűnik azért a bűnért, amiket elkövettem. Jó két évtizeddel ezelőtt hoztam egy rossz döntést, rendvédelmi dolgozó lettem. Most emiatt nem tudok sem feleségem, sem három gyerekem szemébe nézni. 14 éves fiam már rendszeresen szembesül azzal, hogy az apja egy élősködő. Néhányan (komoly, értelmes felnőtt emberek) fontosnak érezték ezt elmondani neki. Súlyosabb büntetést kérek, követelek! Minimális igényem egy életfogytig tartó munkatábor, távol szeretteimtől. Nem tudok a szemükbe nézni.

Nem védekezés gyanánt (mentségem nincs), de nem mindig tudtam, hogy bűnt követek el. Annak ellenére jelentkeztem a vám- és pénzügyőrséghez, hogy ez minden barátom (sőt a szüleimet kivéve mindenki) szerint meggondolatlan, rossz döntés volt. Én hittem, hogy helyesen cselekszem. Akkor is hittem, amikor a barátok a béremnél 2-szer, 3-szor több fizetéssel a zsebükben szórakozással, én pedig szolgálatban, olykor az ország másik végében töltöttem a hétvégéket.

Hittem, mert elhittem azt, amit oly sokszor mondtak nekünk egy-egy nemzeti ünnepen tartott állománygyűlésen, értekezleten vezetőink vagy az ott megjelent politikusok. Azt, hogy az országnak szüksége van ránk. Azt, hogy bár anyagi elismerést nem tudnak nyújtani, de az erkölcsi megbecsülés mindenképpen jár nekünk. Azt, hogy az ország büszke ránk. Elhittem. Tettem azt, amit parancsba kaptam. Elhittem, hogy a jó oldalon állok. Ezt akkor is hittem, amikor az előttem ismertté vált bűncselekmények elkövetőit (akik milliókkal, tízmilliókkal rövidítették meg a költségvetést) a bíróságok rendre csak figyelmeztetésben részesítették. (Gondolom, ez volt az arányos büntetés.) Mindent elhittem, sőt. Büszke voltam a munkámra, az egyenruhára, magamra.

Hittem mindebben annak ellenére, hogy 2008-ban stagnált, majd 2009-ben és 2010-ben jelentősen csökkent a jövedelmem. Nem értettem ugyan, hogy milyen bérbefagyasztásról beszélnek, ha a jövedelmem közel 20%-kal csökken. Mégis hittem az erkölcsi megbecsülésben. Csak a büszkeségem kezdett kopni. Akkor, amikor hó végén a baromfipárizsi is kezdett drága lenni. Akkor, amikor gyerekeimnek karácsonyra a használtcikk-kereskedőnél kezdtem vásárolni. Akkor már nem voltam büszke.

Tavaly történt valami. A mindenki által várt kormányváltás után bejelentették, összevonják a Vám- és Pénzügyőrséget az APEH-hel. Azonnal elkezdődött a találgatás, hogyan lesz. Nyár elején még azt közölték a végrehajtó állománnyal (dolgozókkal), hogy az új rendszer kialakításába mindenki beleszólhat. Átszervezési bizottságokat alakítottak, amelyekbe tagokat (képviselőket) kellett választanunk. Ők (a képviselők) persze soha semmilyen fórumra nem lettek meghívva, semmilyen észrevételt nem tehettek, semmilyen információt nem juttattak részükre a folyamatról. Másnak sem. Csak az év vége felé kezdtek szivárogni a hírek. Béremelés lesz, létszámleépítés lesz, akit lehet, nyugdíjaznak, senkit nem nyugdíjaznak, de a fiatalokat kirúgják...

Csak a fejünket kapkodtuk. Novemberben aztán jelenteni kellett, kik azok, akik szolgálati idejük alapján jogosultak a szolgálati nyugdíjra. Ebből már sejthető volt néhány dolog. Közben megjelent az új szervezet (NAV) bértáblája. Kiderült, hogy a vezetők bére jelentősen (akár a duplájára) is nőni fog, a beosztottakénak pedig ismét csökkennie kellene. Ezt kivédendő, garantálták, hogy senki nem fog kevesebbet kapni a 2010. évi bérénél. December elején jött az örömhír. Van egy kis szétosztható keret, így a beosztottak bére is nőhet. (Visszakaphatják egy részét annak, amit az elmúlt években elvesztettek.) Megtörtént az „osztás". Mindenki kapott valamit, kivéve azok, akik már jogosultak a szolgálati nyugdíjra. Az ő részük felosztásra került a többiek között. (Ez logikus lépésnek tűnt, bár még senki nem tudott semmi biztosat.)

Aztán eljött a nagy nap. A személyügyi elbeszélgetés napja. Megjelentek nálunk a felettes szerv munkaügyi vezetői. Elmondták, hogy két bizottság fog foglalkozni velünk. Az egyik a „nyugdíjasokkal", a másik a „maradókkal". Ők már előre tudták az elbeszélgetés végeredményét. Pedig a döntés, hogy elfogadom-e a felajánlott új beosztást, az én kezemben volt. Tudták. A régi beosztásom helyett felkínálták az alap beosztotti kategóriát. Vissza a lépcsőn két fokot. A bérem nem változna még éveken keresztül, hiszen amúgy is többet kapnék, mint amennyi járna az új beosztásom szerint. Nem vállaltam. Nem okoztam csalódást a vezetőimnek. Ekkor már kedélyesen elmondták, hogy az előírt létszámleépítést végre kell hajtaniuk.

A nyugdíjazás ennek a leghumánusabb módja. Tényleg az. Mégis kicsit nehezen emésztettem a dolgot. Ezek szerint már nincs szükség rám. December 30-án futár hozta a sorsunkról szóló határozatokat. A kiosztásukra (a kísérő parancs szerint) csak december 31-én kerülhetett sor. Átvettem. Papíron látni a „nyugállományba helyeztem" szavakat, annak ellenére megdöbbentő volt, hogy már felkészültem rá.

A történteket feldolgozni a család segített (szerencsés ember vagyok). Mindenki biztatott, hogy a nyugdíj végre egy biztos jövedelem. Igaz, kicsit kevesebb lesz, mint a bérem volt (ugyanis rám már az új számítási szabályok vonatkoznak), de ha majd esetleg sikerül munkát vállalnom, akkor végre kicsit könnyebben élhetnénk. (Úgy számoltam, ha szerencsém lesz, akkor a nyugdíjam és bérem, feleségem bérével együtt elérheti akár Lázár úr havi autóbérleti díjának 50%-át is.) Elfogadtam az új helyzetet, berendezkedtem az új életre. Örültem. Végre kezdtünk úgy élni, mint egy normális család. Lett időnk a gyerekekre, egymásra. Ekkor még mindig azt hittem, hogy ez a kiérdemelt, sokat hangoztatott erkölcsi megbecsülés része. Néhány hónapig...

Idén tavasszal azonban fény gyúlt országunk vezető politikusainak elméjében, és úgy döntöttek: ideje lerántani a leplet eddigi bűnös életemről. Rájöttek. Elmondták mindenkinek, most már tudja mindenki, hogy életerős negyvenes létemre vérszívó parazita életet élek, amit persze nem lehet tovább tűrni. Az ilyeneket, mint én, meg kell büntetni. Hat hónap után rájöttek arra is, hogy az ország mégsem boldogulhat a munkám nélkül.

Először csak meglepődtem, aztán megdöbbentem. Egész eddigi életem tévedés volt. Nem én voltam a jófiú. A rossz oldalon álltam. Ha annak idején én is a gazdasági bűnözők, netán a politikusok (bár a 90-es évek olajos ügyei kapcsán több kollégámnak személyesen is volt módja tapasztalni, hogy a kettő nem zárja ki egymást) közé állok, akkor most nem kéne rettegnem a gyerekeim jövője miatt. Most milliókkal több lenne a zsebemben, és nem érdekelne a nyugdíj.

Becsaptam a feleségemet. Ő hitt bennem, most velem együtt retteg a jövőtől. A gyermekeimet megkárosítottam. Pedig ők bíztak bennem. Most már ők is érzik, hogy valami nincs rendben. Már tudom, hogy milyen semmitérő alak is vagyok. Bűnhődnöm kell. Aki a szerettei ellen követ el bűnt, az a legsúlyosabb büntetést érdemli. Kérem ne érjék be azzal, amit a politikusok nekem szántak!

Egy volt püőr. ftzls.