Takács Violetta Rozália emlékére
Augusztus 7-én kaptuk a felfoghatatlan, fájó hírt, hogy tragikus hirtelenséggel elhunyt Takács Violetta Rozália a MAPÉSZ elnöke.
Takács Violetta Rozália 1949. május 12-én született a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Kőtelken. Érettségi vizsgát Jászapátin, a Mészáros Lőrinc Gimnáziumban tett, diplomáját az egri Eszterházy Károly Főiskolán szerezte.
Postai munkaviszonyát 1968-ban kezdte meg a budapesti 70-es számú postahivatalban. Az itt töltött évek alatt különböző forgalmi munkakörökben szerzett tapasztalatot; eközben elvégezte a postatiszti tanfolyamot.
Már ebben az időben kitűnt példás szorgalmával, pontosságával, megbízhatóságával, a munka iránti alázatával, kiváló munkájáért több kitüntetést is átvehetett.
1984-től lett a Postás Szakszervezet hivatali alapszervezetének titkára. A posztot egészen 1998-ig töltötte be, amikor megalapította a Magyar Postások Érdekvédelmi Szövetségét, azaz a MAPÉSZ-t. A szövetség elnöki tisztét haláláig töltötte be.
Élete a másoknak való tenni akarásról, a segítségnyújtásról szólt, az emberek érdekeinek, jogainak képviseletéről. Nem ismert megalkuvást, a kimondott szó nála szerződésnek számított. Tisztesség, becsületesség, egyenesség, lankadatlan munkakedv és tenni akarás jellemezte, rá mindig és minden ügyes-bajos dolgukban számíthattak családtagjai, beosztottai, szakszervezeti tagjai.
Nem tűrte a gerinctelenséget, az adott szó megszegését, a becstelenséget, undorodott a csalárdságtól, a kétszínűségtől, ezért sok csatát kellett megvívnia nap, nap után. Szorgalma mégsem hagyott alább soha, tagságának minden segítséget megadott, a munkában élen járt, a munkából mindig oroszlánrészt vállalt, így mutatva példát.
Rendszeresen járta az országot, hogy a legeldugottabb kis településen is találkozhasson szakszervezetének tagjaival; fontos volt számára, hogy személyesen tartsa a tagokkal a kapcsolatot, gondjaikról, bajaikról, igényeikről, vágyaikról első kézből szerezhessen információkat.
Puritán életet élt, szabadságra ritkán ment, ha mégis, nem utazott messzire, kertjét gondozgatta, ám beosztottai még ekkor is elérhették, számíthattak szakértelmére, tanácsaira. Talán az állandó készenlétben fáradt meg, s életében először és utoljára feladott egy küzdelmet.
Gyászolja fia, menye, élettársa, testvérei, rokonsága, beosztottai, szakszervezetének tagjai valamint minden postás dolgozó, aki igazán ismerte.
Pótolhatatlan űrt hagyott maga után, de mi örökre szívünkben őrizzük mindig mosolygós szemét, példás élete pedig iránytű marad mindannyiunk számára.
