Hogyan tovább flexicurity? - Változatlan foglalkoztatáspolitikai kihívások a válság után?!

A flexicurity a felxibility (’rugalmasság’) és a security (’biztonság’) kombinációja a foglalkoztatás terén. Bár ezt a kifejezést immár jó ideje itthon is használjuk, valójában mégsem állíthatjuk, hogy egyértelművé, mi több elfogadottá vált volna az elmúlt években. Tekintettel arra, hogy e fogalom nemzetközi, az európai munkaerőpiacok igényeire adott válasz, a „magyarra fordítást” is ennek szellemében kell értelmezni.

A flexicurity gyökerei egészen a 19. századba, Dániába találhatók, amikor a tárgyalások során a munkáltatók és a szakszervezetek az úgynevezett szeptemberi kompromisszumban (más néven Munkaerő-piaci Alkotmány) lefektették a kölcsönösen előnyökön alapuló együttműködés alapjait (1960-ban ezt felülvizsgálták, és átnevezték Alap Egyezménynek).
Maga a kifejezés a dán szociáldemokrata miniszterelnök Poul Nyrup Rasmussen alkotta meg a 1990-es években, amikor is az általa vezetett kormány olyan fiskális politikát valósított meg, ami egy aktív munkaerő-piaci politika létrehozását eredményezte, és ami képes volt a növekvő strukturális munkanélküliséget megállítani. A dán modell lényege egy olyan „arany háromszög”, ami magában foglalja a munkaerő-piaci rugalmasságot, a szociális biztonságot és az aktív munkaerő-piaci politikát.

A másik történeti előzmény a holland modell, mely az atipikus, rugalmas foglalkoztatási formákra ösztönöz, miközben biztosítja mindazokat a munkafeltételeket és szociális védelmeket, mint amit a standard foglalkoztatási formák nyújtanak.

Mi is tehát a flexicurity?
A flexicurity arról szól, hogyan találjuk meg az egyensúlyt a rugalmas foglalkoztatási formák és a biztonságos váltások között úgy, hogy az több és jobb munkahelyet eredményezzen. A lényeg, hogy a rugalmasságot és a biztonságot ne egymás ellentétének, hanem egymás kiegészítőjének tekintsük. A rugalmasság rugalmas munkaszervezés kialakításáról szól, melyben az emberek össze tudják egyeztetni a munkájukat a magánéletükkel; naprakészen tarthatják tudásukat és szükség esetén rugalmas munkaidő-beosztásban dolgozhatnak.

Ugyanakkor arról is szól, hogy biztonságosabb környezetet teremtünk az álláshelyek változásához mind a munkáltatók, mind pedig a munkavállalók számára. A biztonság a foglalkoztatás biztonságát (azaz nem a munkahely megtartásának biztonságát) jelenti. Annak a biztonságát, hogy megadjuk az embereknek a képzést, ami ahhoz szükséges kell, hogy szakmailag mindig naprakészek lehessenek és kibontakoztathassák képességeiket; és azt a biztonságot, hogy ha esetleg elveszítik állásukat és átmenetileg munkanélkülivé lesznek, megfelelő támogatáshoz jutnak.

A Bizottság és a tagállamok a tapasztalatok és elemzések alapján konszenzusra jutottak abban, hogy a flexicurity-politikák az alábbi alkotóelemek mentén tervezhetők és hajthatók végre:

• rugalmas és megbízható szerződési formák (mind a munkáltatók és a munkavállalók, mind a munkahelyeken bennlevők, és a kinnlevők szempontjából)

• korszerű munkajogi szabályozás, kollektív megoldások és munkaszervezetek révén;

• átfogó stratégiák az egész életen át tartó tanulásra (lifelong learning) vonatkozólag, a munkavállalók, és közöttük is különösképpen a legkiszolgáltatottabbak folyamatos alkalmazkodóképességének és foglalkoztathatóságának biztosítása érdekében;

• hatékony aktív munkaerő-piaci eszközök, melyek segítenek az egyéneknek megbirkózni a gyors változásokkal, csökkentik a munkanélküliség időtartamát, és könnyítik az újra-elhelyezkedést.

• korszerű társadalombiztosítási rendszerek, melyek megfelelő anyagi támogatást biztosítanak, ösztönzik a foglalkoztatást és elősegítik a munkaerő-piaci mobilitást. Ez magába foglalja a szociális védelmi formák minél szélesebb körét (munkanélküli-segély, nyugdíj, egészségbiztosítás), amely segíti a munka, a magánéleti és a családi kötelezettségek, pl. a gyereknevelés összeegyeztetését.

Hogyan működik a flexicurity?
Gazdasági elemzések azt igazolják, hogy a fent említett négy alkotóelem (szakpolitika) kölcsönösen erősíti egymást, javítja a foglalkoztatást, csökkenti a társadalmi kirekesztődés általi veszélyeztetettséget és erősíti a humán tőkét.
Míg egyes munkavállalók nagy rugalmassággal és kevés biztonsággal találkoznak, mások olyan szerződési formákban dolgoznak, amelyek nem bátorítják, vagy épp elodázzák a váltást. Ez történik a gazdasági indokkal történő elbocsátás elleni szigorú szabályozás esetén. Elemzések bizonyítják, hogy a szigorú foglalkoztatásvédő szabályozás, bár csökkenti az elbocsátások számát, visszaveti a munkanélküliek munkába állását is. Új munkaerő felvételénél a vállalkozások a jövőbeni esetleges elbocsátás magas költségét mérlegelik. Különösen igaz ez a kisvállalkozásokra. Az elemzésekből az is kitűnik, hogy bár a szigorú foglalkoztatásvédő szabályozás befolyása a munkanélküliségre összességében limitált, negatív hatással lehet azokra a csoportokra, amelyeknek a legnehezebb bejutni a munkaerőpiacra, tehát pl. a fiatalokra, a nőkre, az idősebbekre és a tartósan munkanélküliekre. A nők pl. a férfiaknál nagyobb valószínűséggel lépnek ki a munkából és vissza, elsősorban a munka és a családi élet közötti egyensúly keresése miatt, így őket jobban sújtja a szigorú foglalkoztatásvédő szabályozás által visszafogott munkaerő-felvétel. A szigorú foglalkoztatásvédő szabályozás gyakran a különféle, csekély biztonságot nyújtó, a tartós foglalkoztatás irányában kevés előrelépési lehetőséget kínáló, határozott idejű szerződéseknek kedvez, amelyekkel gyakran foglalkoztatnak nőket és fiatalokat. Ennek következménye a munkaerőpiac szegmentálódása, amit a flexicurity kezelni igyekszik.

A munkanélkülieknek megfelelő ellátást biztosító modern társadalombiztosítási rendszerek és az aktív munkaerő-piaci eszközök egyaránt lényeges elemei a munkahelyváltás idejére nyújtandó anyagi biztonságnak és támogatásnak. A jó munkanélküli-segélyre szükség van a munkahelyváltás kedvezőtlen anyagi következményeinek ellensúlyozására, ugyanakkor hátrányosan befolyásolhatja az álláskeresés intenzitását, és csökkentheti az állás elfogadására való ösztönzöttséget. Ez nagyrészt ellensúlyozható hatékony álláskeresési segítséggel és munkaösztönző intézkedésekkel, amelyek biztosítják a jogok és a kötelezettségek közötti egyensúlyt
Az aktív munkaerő-piaci eszközökre való nagyobb ráfordítás alacsonyabb munkanélküliséget eredményez, továbbá növelik a munkavállalók biztonságérzetét. Az aktív munkaerő-piaci eszközök hatékonysága összefügg a kevésbé szigorú foglalkoztatásvédő szabályozással.

A foglalkoztatásvédő törvényi szabályozás azon jogszabályok összessége, amelyek meghatározzák, hogyan szűnhet meg egy munkaszerződés. Előfordulhat pl., hogy a munkáltatónak bírói vagy hatósági hozzájárulás kell egy szerződés megszüntetéséhez. Az is előfordul, hogy a vállalatnak többhavi bért kell kifizetnie a munkavállalónak, ha elbocsátják. A túl szigorú szabályozás arra ösztönözheti a munkaadókat, hogy határozatlan idejű szerződés helyett különféle határozott idejű szerződésekkel vegyék fel az alkalmazottakat. Valójában tehát jóval alacsonyabb védettséget ad a munkavállalónak. Időnként azt állítják, hogy a flexicurity a foglalkoztatást védő szabályok lebontására törekszik. Ez nem igaz. A flexicurity olyan, a foglalkoztatást védő törvényi szabályozás kialakítását szorgalmazza, ami megkönnyíti az elhelyezkedést, különösen olyan helyzetben, ha az ember nem tudja megtartani a korábbi állását.

Ami a modell elméleti alapjait illeti, kétségtelenül megtalálhatók benne a neoliberális gazdaságfilozófia alaptézisei, konkrétan ez esetben a munkaerő szabad mozgását akadályozó korlátok lebontása. Bár kétségtelen, hogy egyes fejlett gazdaságokban ez a modell látványos eredményeket produkált, a globális válság ebbe az intézménybe vetett bizalmat is megingatta.

A másik probléma a modell nemzeti alkalmazhatóságával van összefüggésben. A dán flexicurity rendszer sikere a „munkanélküliségi biztosítás”, a viszonylag rugalmas munkajogi szabályozás és az állástalálást segítő erőfeszítések kombinálásának eredménye. A rendszer nem fejlődhetett volna ilyenné a rendkívül fejlett ipari kapcsolatok és a szakszervezetek kiterjedtségével összefüggő társadalmi párbeszéd nélkül, ami a dán modell sajátossága. Becslések szerint Dániában a dolgozók 80%-a szakszervezeti tag. A szociális partnerek tevőleges bevonása kulcsfontosságú annak érdekében, hogy a flexicurity mindenki javát szolgálja. Szintén kulcsfontosságú, hogy minden érdekelt kész legyen elfogadni a változást és felelősséget vállalni érte. Integrált flexicurity politikákat főleg olyan országokban találhatunk, amelyekben a szociális partnerek valamint a szociális partnerek és a hatóságok közötti párbeszéd és - mindenek felett - a bizalom fontos szerepet játszott.

Magyarországon a foglakoztatási problémák tartósak és mélyek. A rendszerváltás óta szenvedjük el a tömeges elbocsátásokat. A munkanélkülivé vált dolgozók általában olyan ellátásban részesülnek, amely gyakran inkább a munkaerőpiacról való kilépést támogatja, semmint a munkahelyváltást. Keveset fordítunk az aktív munkaerő-piaci eszközökre, ráadásul ezeket alacsony hatékonysággal tesszük. Mindeközben az új álláshoz jutás esélyei alacsonyak. A foglalkoztatási szolgálatok intézményi megerősítésre szorulnak ahhoz, hogy hatékony aktív munkaerő-piaci eszközöket tudjanak alkalmazni. Új gazdasági tevékenységek vannak fejlődőben, elsősorban a szolgáltatások terén. A segélyezettek nem igen tudják megragadni az ezzel az új gazdasági fejlődéssel járó munkalehetőségeket. Az új állások gyakran alacsony védettséggel járnak, a régi állásokat védő szabályozás pedig időnként túlságosan korlátozó. Továbbra is alacsonyabb a nők foglalkoztatottsága és sokan a feketegazdaságban keresnek munkát. A gyenge szakképzési rendszerek miatt a munkatapasztalattal nem rendelkező alacsonyan képzett és pályakezdő munkavállalók nem igen tudnak megfelelni a munkaerőpiac elvárásainak. Az egyének és a társadalom egyaránt profitálnának abból, ha sikerülne új lehetőségeket teremteni a munkanélkülieknek, és „kifehéríteni” a feketegazdaságot.

A szerződési formák tekintetében biztosítani kell, hogy a gazdaság felfutóban lévő ágaiban dolgozók, akik gyakran határozott idejű szerződéssel vagy alkalmi alapon dolgoznak megfelelő védelmet kapjanak. A feketemunka legalizálásának módja lehet a feketemunkások jogainak tágítása és a szakképzéshez való hozzáférés biztosítása. A legális foglalkoztatottság növekedése az adó- és járulékbevételek növekedéséhez vezetne. A legális foglalkoztatásra való átállás viszont megköveteli a további reformokat a foglalkoztatást terhelő adóztatás terén, valamint a munkaügyi felügyeletek és a feketemunka ellen küzdő szervek megerősítését.

Visszatérve a hivatkozott konferenciára, az előadók, illetve a vitában résztvevők valamennyien elsősorban a flexicurity modell érvényességét, alkalmazhatóságát helyezték fókuszba. Ennek során felszínre kerültek azok az értelmezési (jelentés tartalmi) kérdések is, amik a fogalom összetevőire vonatkoznak.

Az egyik lényeges kérdés a biztonság értelmezése, aminek jelentése jól látható változáson ment át, azaz a (társadalmi, vagy intézményi szintű) szociális védelem irányából az öngondoskodás felé. A rugalmasság kérdése is differenciálódott az elmúlt évek alatt (külső- és belső rugalmasság, funkcionális rugalmasság stb.), de ugyanez jellemző a biztonságra is (a munkahely biztonsága, a foglalkoztatás biztonság, jövedelem biztonság).

Többen kiemelték azt is, hogy a jelenlegi flexicurity modell nem minden tekintetben jelent egy biztosan definiált politikai programot, sőt az ennek alapját jelentő két „eredeti” nemzeti modell is mintegy csak (jó) példáját jelenti a lehetséges megvalósításnak, a továbbfejlesztésnek. Szóba került az is, hogy a flexicurity-politika az elmúlt időszakban a politikai küzdelem tárgya és célpontja is lett mind nemzeti, mind az európai szinten a különböző szereplők között. Ezek a különböző megközelítési módok jól tetten érhetők az ETUC és a BusinessEurope eltérő értelmezéséből.

Dr. Szabó Imre